Remény(telen)

Sziasztok Kinxxie-k! 

Sokáig gondolkoztam, miről lenne célszerű írni. Őszintén... én valami boldogabb, komolyabb témáról szerettem volna bejegyzéseket kitenni, ám... van valami, amit senki, vagy maximum csak egy-két ember tud velem kapcsolatban. Akármennyit gondolkoztam, egyszerűen folyton visszatértem ahhoz az egy témához, ami már több, mint fél éve a gondolataim fő részét teszik ki.

Szerintem érdekes lehet számotokra is, nekem pedig egy nagy megkönnyebbülés.

Olvastam még régebben az interneten egy érdekes cikket egy ember iránt érzett vonzalom fázisairól, amiben azt írták, hogy nagyjából 4 hónap vonzódás az még csak fellángolás. Viszont, ha ezek az érzelmek még újabb 4 hónapig sem múlnak el, akkor az már valami komolyabb dolgot jelenthet, nem csak holmi fellángolást. Ám, ha már 1 éve érzelmeket táplálsz egy adott személy iránt, akkor az már egy erős elköteleződés és igazából azt nevezhetjük szerelemnek.

Nálam minden tavaly szeptember végén kezdődött... Több, mint 130 napja, azaz közel 5 hónapja, ezzel a vonzódás 2. fázisába lépve. 

Egy olyan ember iránt kezdtem érdeklődni, aki iránt nem lenne szabad, és ezt nem a szabályok, hanem a következmények miatt tudom és... az igazat megvallva soha nem is gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, aki így magába bolondít.

Visszaemlékezve tavaly szeptemberre, már nem is igazán tudom, hogy hogyan történt meg nálam ez a felismerés. Csupán csak azon kaptam magamat, hogy egyre többet gondolok rá, egyre többször összeakad a tekintetünk a gimnázium folyosóján és egyre többet keresem őt a tekintetemmel.

Ez napról napra, szinte érezhetően egyre súlyosabb lett. Olyannyira, hogy amikor nem láttam őt az iskolában, akkor az egész napom szomorúan telt, viszont amikor megláttam őt, akkor a szívem szó szerint majd' ki akart ugrani a helyéről.

Megijesztett ez az érzés, mert soha ezelőtt nem történt még velem ilyen. Fogalmam sem volt mit kellett volna csinálnom. El akartam nyomni ezt az érzelmet, mert tudtam, hogy nagyon nagy hülyeség, amit csinálok, de... sajnos hetekkel, hónapokkal később sem sikerült megszabadulnom tőle. Ő akkor is, ugyanúgy, folyton a gondoltaim közt keringett.

Azt hittem, hogy majd ha elfogadom ezt a plátói szerelmet magamban, akkor utána már minden jobb lesz. Az elfogadás része ment, simán. Ennek ellenére a helyzet csak rosszabb lett. Mert ezzel együtt azt is el kell fogadnom, hogy valószínűleg ő sosem lehet az enyém, hibába látom őt majdnem minden nap és hiába az a sok szemezés a folyosón. Igazából semmit sem érek el vele.

Felesleges az, hogy magánakcióba kezdjek és kiderítsem, hogy mikor végez az iskolában, csak hogy tudjam, mikor fogom őt a buszmegállóban látni. Az is felesleges, hogy abban a teremben hagyjam a pulóveremet, amelyikbe ő fog utánam jönni tanórára, ahogy annak sincs értelme, hogy próbálom a figyelmét felkelteni a pillantásommal. Mert sajnos tudom, hogy úgy sem lesz ebből semmi. Miért is lenne?

Fáj ez az egész, mert én esküszöm úgy érzem a szívem legmélyén, hogy ő lehetne az igazi, hiába nem beszéltünk még egy szót sem. A megérzéseim általában nem csalnak. Viszont a valóság az egy ridegebb, más dolog.

Nem mondtam el ezt eddig senkinek. Tehát most elmondom mindenkinek.

Szeretem őt...

Miatta sírok majdnem minden éjjel, mint anno a BTS tagok miatt, pedig általában nem szoktam csakúgy sírni.

Úgy látszik ez kísért engem.

Mindig valaki olyan után rohanok, akiről tudom, hogy semmi esélye.

Tudnék lépéseket tenni az ismerkedés felé, viszont... nem szeretnék.

Ez egy veszélyes dolog lenne a mi esetünkben. Szégyellem magam miatta, de vágyom is rá.

Úgy érzem magam, mintha a paradicsomba kerültem volna a tiltott gyümölcsöket termő fa elé és éppen azon morfondírozok, hogy vajon letépjem-e azt az almát vagy ne...